Figyelem! A történet kitalált, valóság alapja nem sok van, és ezúton is szeretnék megkérni mindenkit, hogy saját felelősségre olvassa!

A remény feladása felér azzal, hogy az ember nem kíván többé élő maradni, szívesebben választaná a holtak házát. Amikor valaki eljut erre a pontra, a legmélyebb helyre, már baj van. Tudni kell, hogy ott többé nem kaphat segítséget. El fogja utasítani, el fogja veszíteni az önkontrollját, és örökre elbúcsúzik mindenkitől. Te! Tudod Te, hogy milyen az?! Milyen az, amikor miattad kell valakinek lecsúszni a mélybe?! Amikor nem bír felállni?! Nem? Akkor elmesélem a történetünket.

 Állandóan láttalak. Vagy a suliban, vagy hazafelé menet, vagy az egyik közösségi médiának az oldalán. Mindenütt. Nem volt olyan nap, hogy ne kellett volna rád pillantanom. Emlékszem, egyszer még ki is akartalak törölni, hogy soha többé ne emlékezhessek a fejedre, a vonásaidra, de végül nem tettem. És tudod, mikor volt a legrosszabb ez az egész? Amikor közös képeket tettetek fel az aktuális barátnőddel -, bár megjegyzem, nem tartott sokáig a kapcsolatotok.

 Az iskolában, mintha levegőnek néztél volna. Ott ültem a padtársam mellett, végig téged fürkésztelek, de igyekeztem úgy tenni, mintha valami érdektelen pontot szemeltem volna ki. Nem akartam, hogy rajtakapjanak; téged nézlek. Téged, téged, téged, csakis téged. Senki más nem érdekelt, és ezt egy idő után meg is bántam.

 Éjjel-nappal te jártál a fejemben, aludni sem hagytál, így álmatlan éjszakáim voltak, ó, de még mennyi! Megszámlálhatatlan. Forgolódtam, nyújtózkodtam, olvastam, mikor mit, hogy elterelem a gondolataimat rólad. Rólad, aki igazából megkeserítette az életemet.

 Az osztálytársaim ugyanolyanok voltak, akárcsak te. Kiszámíthatatlan, undok dögök. Na jó, ez azért nem igaz, hiszen honnan is tudná az, aki senkivel sem beszélget, csak néz ki a fejéből? Nyilván sehonnan. A képzelgéseimben te is szerepet játszottál. Néha megfordult a fejemben, hogy nem vagyok normális, kezeltetnem kéne magam. Olyan, mintha egy másik világban éltem volna, mintha elfogadott lenne a te meg én. Pedig sosem lesz, és ebbe már beletörődtem. Hogy te megtetted-e? Téged sosem érdekelt, mi lesz velem, létezek-e egyáltalán, élek-e, halok-e. Néha rám pillantottál a szemed sarkából, de óvatosan, nehogy a többiek észrevegyék. Talán zavart, hogy én nem akarok a társaságodba kerülni, nem tudom. De tényleg így volt. Nem vágytam arra, hogy idiótákkal körbevéve álljak melletted, és kényszerből nevessem el magam, nem azért, mert boldog vagyok. Nyilván te ezt nem érted. A te életed boldog, örömökkel és emlékekkel teli, míg az enyém kihívásokkal, megpróbáltatásokkal és csalódásokkal. A kettőt csak egy cérna választja el egymástól, ám én mégis úgy érzem, arról az oldalról, ahol én vagyok, a cérna áthatolhatatlan.

 Néha a tanárok aggódtak miattam, amikor csak úgy rosszul éreztem magam, és volt is miért. Mondjuk én ezt nem tudtam, inkább csak gondoltam. És mindez ki miatt volt? Miattad. Nem akarom rád fogni, tényleg -, habár annak hangzik, nem tagadom -, de ha nem kerültél volna állandóan képbe, ki tudtam volna pihenni magam, eszek normálisan, és most nem úgy néznék ki, mint akit éheztettek éveken át.

 Ki akartam szakadni onnan. Elegem volt a láthatatlanság ezen formájából, hogy senkit nem érdekelt, mi van velem, mit csinálok, jól vagyok-e. Mert így volt. Senki sem akarta tudni, és ez rosszul esett. Ha lehetett, még nagyobbat löktem rajtam, jól meg is rugdostak, hogy biztos ott maradjak a gödör legalján, és egyedül ne tudjak kimászni rajta. Féltem is. Tartottam a gondolattól, hogy megint a fejembe költözöl, és soha többé nem hagysz nyugtot nekem.

 Anya elvitt az orvoshoz. Illetve, dilidoki, nem érdemel jobb nevet. Az a pacák egy kibírhatatlan, perverz állat volt, mindenféle idióta, és a témához nem is illő kérdéssel. Sosem szólaltam meg neki. Felírt egy csomó gyógyszert, pedig hiába akartam mondani, hogy mindez átmeneti, miattad van, nem jött ki hang a torkomon. Szóval, igen. Miattad kaptam vagy három dobozkányi csodabogyót, amiből az egyik az antidepresszáns. Tök jó, mi? Te is élvezted, hogy tönkretehettél, nem? Akárcsak a többiek. Mindig ott rúgtatok belém, ahol a legjobban fájt. Mert ezek után így volt, nem? Emlékszel egyáltalán? Mert én minden egyes szóra, amit a fejemhez vágtatok.

 A szüleim aggódtak értem. Gyógyszereken éltem, és szinte másik világban is, bár azt kétlem. Szerintük mindig olyan bántottnak, csalódottnak és búsnak néztem ki, mikor láttak. Nem vitatkozhattam velük, hiszen így is volt. Állandóan szekáltak engem, és akkor úgy hittem, sosem fogtok leállni. Számotokra csak egy játék voltam, egy műanyagdarab, amit kedvetekre szedhettek szét, majd mikor már nem kell, összetöritek, és otthagyjátok a darabkáit a földön, hogy megrohadjon. A legrosszabb az egészben, hogy nem rohad még el sem, hiszen műanyagból van. Ki kell várnia, amíg megsemmisítik, addig örök fájdalomra van ítélve.

 Egyik nap valamelyikőtök megdobott egy papírgalacsinnal. Nem tudtam, mi tévő legyek. Ha kiállok magamért, még többen lesztek és megvertek, ha nem, akkor tovább dobáltok, ezzel az őrületbe kergetve engem. Mert nem tudhattátok. Hogy mit? Egyre agresszívabb lettem, egyre több furcsa tünetem lett, valószínűleg a dilidoki által felírt csodabogyók miatt. Hogy szerettem-e őket? Ó, nagyon. Kezdtem ráfüggeni, és mikor anya elrakta előlem, és elcipelt az orvoshoz, kifakadtam. Sírtam neki, hogy hagyjon és adja vissza a gyógyszereimet, hiszen azok nélkül nem tudok élni. Megijedt, és azonnali időpontot kapott.

 Boldogan fogadott minket az az álszent. Ő mérgezett meg engem, persze csak utánad a sorban. Nem szépítelek, ne aggódj. Az egész a te hibád, visszavonom, amit fentebb kifejtettem. Minden miattad van, és csak utána jött ő, hogy rontson a helyzeten.

 Anya elpanaszolta neki, szinte sírva, hogy mi van velem, pedig át sem tudta érezni, amit én. Próbáltam koncentrálni, de mintha átvették volna a testem és az agyam felett az irányítást, kikapcsoltam. Arra eszméltem, hogy anyukám rázogat, és aggódó tekintetével végigmér. A dilidoki kedvesen mosolygott, de inkább nevezném vicsorgásnak, hiszen ő csak azt tudta. Még több bogyót kaptam. Anya azt mondta, nem akarja beadni nekem, hiszen ettől kezdek megbolondulni, mintha egyre jobban jelentkeznének a skizofrénia tünetei. Haha, persze. Nem voltam beteg. Csak lelkileg agyonbántalmazott.

 Amikor megtudtátok, hogy orvosnál voltam, viccelődtetek vele. Ez nem fájt, hiszen az a dög is bántani akart engem, de anyukám megvédett, így már nem szedtem gyógyszert körülbelül két hete. Jobban éreztem magam, de az elvonási tünetekkel szemben nem tudtam mit tenni. Csak anyában bízhattam, hogy segít csillapítani. Az iskolai napok azonban szörnyűek voltak. Anya felajánlotta, hogy átírat egy másik iskolába, de megráztam a fejem. Kezdtem felépülni, és úgy gondoltam, mindezt előttetek, főleg előtted teszem, hogy majd nagyot nézz a végén, és azt mondd: Jé, ez volt az a lány a szélső padból? 

 Továbbra sem hagytatok nyugtot nekem. Azt akartátok, hogy szenvedjek, és járjak vissza az orvosomhoz, mert ott biztosan mindig jól érzem magam. Ilyenkor általában zenét hallgattam, ültem a székemen, és vártam a megváltást; a csengőt. Egy olyan gyereknek, mint én, mindig is az volt.

Féltem tőletek. Bevallom, mindig is rettegtem, hogy esetleg olyan károkat tesztek bennem, ami nem helyrehozható. Megtettétek-e? Fizikailag nem, inkább lelkileg. Mert ott bent, ahol senki sem látta, biztos voltam benne, hogy a szívem milliónyi kis darabkára törött az elmúlt évek bántalmazása során. Nem tudtam, mi a jó abban, ha bántanak valamit. Nem is akartam, tekintve, hogy átéreztem a helyzetet. Aki ilyet művel, szégyellje el magát, hogy egy alattomos, sunyi görény, aki mások szenvedésén él. Mert hogy ezt csinálja.

 Mosolyogtam az utolsó héten a téli szünet előtt. Ez egy viszonylag hosszú időszak volt, amikor nem láttalak titeket, téged, és nyugalomban voltam. Anya sosem piszkált. Legalábbis abban az időben, amikor tudta, nagyon rossz a helyzet. Éppenséggel azzal nem volt tisztában, hogy egy-két szótól visszaeshetek.

 Hogy miért írtam le mindezt, főleg neked? Mert tudatni akarom valamilyen formában, hogy ma már egy boldog gimnazista vagyok, barátokkal, és nem kell gyógyszereken élnem, sem ahhoz a gazemberhez, aki orvosnak merte hívni magát. Egyébként nem, sosem voltam skizofrén, a jeleket csak az agyam produkálta, általatok, általad. Igen, megint azt mondom, miattad volt az egész. Ha nem ismerlek meg, nem jársz a fejemben, nem jutok el oda, ahol akkor voltam. És tudod mit? Igazából köszönöm neked, hogy tönkretetted a gyerekkoromat, hogy nélküled jobb lett volna, de azért... Így már tudom, hogy nem bízhatok senkiben, és hogy azok, akiket ismersz, egyik pillanatról a másikra megváltozhatnak. Örök szenvedés nem létezik, de ne aggódj, örök boldogság sem. Én kilábaltam, itt az ideje, hogy te tudd meg, milyen ott lent, a gödör mélyén, és felfogd, mennyit ártottál másoknak.

Hogy mit akarok ezzel a levéllel? Tudatni, hogy az irodalom a semmirekellők utolsó mentsvára.